+36 30 899 7890 igyteddra@gmail.com

A népdal feladat, kötelesség, vagy maga az élet az óvodában, iskolában?

Ez a kérdés jutott sokadszorra eszembe, de most jött el a pillanat, hogy néhány sort írjak erről. Számtalanszor volt saját mentsváram, boldogságom, fájdalmam kifejezésének eszköze az ének. Szoktam is mondani, hogy míg régen kiénekelték, kitáncolták érzéseiket, élményeiket az emberek, addig a mai kor embere állapotfrissítéseket tesz közzé a Facebook-on. Ma ez az egyik legfőbb eszköze az önkifejezésnek.

Ugye mindenki tud példát a saját életéből, amikor egy dal a lelkéhez csapódik, amikor meghallja a rádióban és a dallam vagy a szöveg könnyeket vagy mosolyt fakaszt, amikor esküvőn, a templomban, vagy valami buliban sokakkal együtt énekel, amikor főzés közben dúdol és a dalban magára ismer…

Sokszor megtapasztalhattam gyerekek között is az ének azon funkcióját, mely felszabadít, leír, tanít, vagy éppen fejleszt. Amikor teli torokból, boldogan énekelnek, amikor játék közben saját magának dúdol, amikor valami cselekvésről, vagy tárgyról, állatról, növényről eszükbe jut egy-egy ének, mondóka, vagy játék.

Három hete az egyik foglalkozáson szerettem volna megtanítani egy számomra is igen kedves dalt (lásd lent). Az történt, hogy nem sikerült, mert amikor elkezdtem énekelni, hogy megmutassam, megtanítsam, néhányan olyan hangerővel és önálló életre kelve kezdték el énekelni, hogy túlharsogva lenyomtak. Nem volt mit tenni, végighallgattuk őket. Őket, akikről kiderült, hogy rendszeresen hallgatják, éneklik az autóban az ovi felé, vagy éppen otthon ezt a dalt. Megpróbáltam újra, de akkor ők felálltak és újra rákezdtek és még táncoltak is hozzá. Nagy nevetés tört ki a teremben és beláttam, hogy most nem tudok és nem is szeretnék felül kerekedni a dallal való viszonyukon. Ők már élik. És én ezt szeretném látni.

Be kell vallanom, az egyik az én 5 éves lányom Bori volt, aki már tavaly is imádta ezt a dalt. Előszeretettel szoktuk együtt is énekelni és sokszor hallom, hogy rajzolás vagy legózás közben is énekli. Azt gondolom ez már önmagában magyarázatot ad arra, hogy az ének miről kell, hogy szóljon a gyerekek életében, illetve miről szólhatna. Nem szabad, hogy kötelező feladata legyen a pedagógiai munkánknak. Úgy, mint a játéknak, ennek is élnie kell! Lépjük át a hangkészlet és a gagyi szövegek korlátait és keltsük életre népdalainkat az óvodában és az iskolában is! Ami nekünk élmény, azt tudjuk hitelesen továbbadni. Egy magas, vinnyogó, ám a szakirodalmi elvárásoknak megfelelő, erőltetett mosolyú ének soha nem fogja elérni azt az eredményt, mint mikor szívünkből szól. Mi magunk vagyunk az ének teste a pedagógiai folyamatokban. Nem egy gépezetként kell reprodukálnunk ami átadja, hanem egy teljes léleknek, aki megszólal, továbbéltet, értelmet és valós érzéseket ad.

És akkor mondhatnám, hogy jön a záró mondat, de tovább is van a történet…

Másnap, hogy előkerült újra az életünkben ez a dal, hazafelé az óvodából, iskolából megálltunk autót mosatni. Közel egy órát kellett várnunk, addig a gáton és a tóparton sétáltunk. Egyszer csak Bori megjelent a kezében egy maréknyi fűvel, hogy viszi apának. Apának, aki előző héten rálépett egy teniszlabdára, kiment a bokája és otthon van felpolcolt lábbal. És akkor most hallgassátok meg a dalt és keressétek a történet lényegét, hogy közel 5 évesen mit jelent egy-egy jól átadott élmény. Hogy hogyan fordulhat elő, hogy négy kislány leteper hangjával és érzéseivel. Pedig aki ismer tudja, hogy nem kis feladat sem habitusban, sem hangban…. 🙂

Balatoni Kata

 

KATTINTS IDE

 

unnepek_a_nephagyomanyban_500x300

korong2.cdr